Előző posztunkban Omán megmentőjének, Kábúsz bin Szaíd jelenlegi szultán rövid életrajzát mutattuk be.

De az ománi történelem azért korábban kezdődött, mint a "Reneszánsz Napja".

Amakedón Nagy Sándor idejében Omán északi része (Bahrein, Katar és az Egyesült Arab Emirátusok mellett) már feltehetően része volt az Óperzsa Birodalom (lent) Maka szatrapíájának.

Eközben (az időszámításunk szerinti évezred második felében) szemita nyelvű népek vándoroltak Közép- és Nyugat-Arábiából kelet felé, amelyek közül az egyik legjelentősebb az Azd törzs volt. A partvidékeken pártus és szasszanida kolóniák létesültek.

630-ban, még Mohamed próféta életében az iszlám vallás megjelenik Omán területén, amely végül 632-re konszolidálódik a Ridda háborúk (Abu Bakr kalifa hadműveletei a rebellis arab törzsek ellen) során, nem sokkal a próféta halála után.

751-ben ibádita muszlimok - a háridzsiták egy mérsékelt ágazata - imamátust (?) alapítottak Omán területén, amely, ugyan megszakításokkal, de a 20. sz. közepéig fennmaradt. Omán egyébként jelenleg is az egyetlen ország, ahol a lakosság többsége az ibádita irányzatot követi.

A következő évszázadok során számos külső hatalom támadt a területre. Így például a karmaták, akik 931-932 és 933-934 között tudták megtartani az országot.

967 és 1053 között Omán pedig az iráni Bújidák irányítása alá került, majd 1053 és 1154 között a Szeldzsuk Birodalom részévé vált.

1154-ben a bennszülött Nabhani-dinasztia vette át a hatalmat, akik 1470-ig (37 év megszakítással 1406 és 1443 között) adták Omán királyait.

Jöttek a portugálok

1515. április 1-én a portugálok elfoglalták Maszkatot és egészen 1650. január 26-ig meg is tartották (bár az ottománok átvették a várost 1550-1551 és 1581-1588 között).

1600 körül a Nabhanik ismét hatalomra kerültek Ománban, de csak 1624-ig, amikor is a Jaruba-dinasztia szerezte meg az irányítást, akik 1650 körül elüldözték a portugálokat és maguk váltak gyarmatosító hatalommá, megszerezve Portugália kelet-afrikai gyarmatait, mint például Zanzibárt is.

Az 1700-as évek első felében polgárháború tört ki, amelyben a perzsák is aktív szerepet játszottak, így a belső harcok lezárulta után a népesség a perzsák ellen fordult és 1749-re sikerült őket kiüldözni.

A lázadás vezetője, Ahmad bin Szaíd al-Buszaidi került hatalomra és alapított dinasztiát. Ő lett Maszkat szultánja és Omán imámja. Halála után az ő leszármazottjai is egymás ellen fordultak, miközben a zanzibári gyarmaton lázadás tört ki 1784-ben, de azt sikeresen leverték és folytatták az aktív rabszolga-kereskedelmet, amellyel Omán jelentős gazdasági hatalommá nőtte ki magát.

Az ebből származó bevétel akkor esett vissza jelentősen, amikor Nagy-Britannia betiltotta a rabszolga-kereskedelmet a 19. sz. közepén. Az elszegényedés elől menekülve sok ománi család Zanzibárra költözött; Maszkat lakossága az 1850-es és 1870-es évek között 55 ezerről 8 ezerre csökkent; Nagy-Britannia elvette az ország legtöbb gyarmatát, maga Omán pedig 1900-ra teljesen más országgá vált, mint előzőleg volt.

A századforduló tájékán

1856-ban meghalt Szaíd bin Szultan al-Buszaidi, amely után brit közvetítéssel az országot két részre osztják: Zanzibárra és a "Maszkat és Omán" (amely a Maszkat környéki partvidékre és "Belső-Ománra" tagolódott) elnevezésű egységre.

Az időszakban fellángoló ellentéteket a maszkati szultán és a nizwai ibádita imám között az 1920-as Szíbi Egyezmény zárta le, amely fennhatóságot adott az imámnak az Ománi Imamátusban ("Belső-Omán"), valamint elismerte a szultán szuverenitását Maszkat és környékén.

Eközben a századfordulóig számos barátsági és kereskedelmi szerződés köttetett "Maszkat és Omán" és Nagy-Britannia között, amelyeket 1908-ban egy barátsági szerződés követett, majd 1951-ben egy új barátsági, kereskedelmi és navigációs szerződés, amellyel Nagy-Britannia tulajdonképpen elismerte "Maszkatot és Ománt" független országként.

Közeledett az Újjászületés Napja

1954-ben kiújult a belső konfliktus, mert a szultán, Szaíd bin Tajmur (a jelenlegi szultán apja - lent) megszegte a Szíbi Egyezményt, miután olajat találtak az imám földjén. Az imám 5 évig harcolt a szultán ellen, akit viszont a brit erők és az iráni sah támogatott. Az 1960-as években az imámot Szaúd-Arábiába száműzték, és az 1980-as évekre elpárolgott a többek között más arab országok által nyújtott támogatása.

Eközben, egészen 1964-ig, függetlenségének elnyeréséig Zanzibár éves "sarcot" fizetett "Maszkatnak és Ománnak".

Még 1964-ben szeparatista felkelés tört ki Dhofar tartományban, amelyet aktívan támogattak a kommunista és baloldali országok, például Dél-Jemen. A lázadók megalapították a Dhofari Felszabadítási Frontot, amely később egyesült a marxista-többségű Omán és az Arab-félsziget Felszabadítási Népfronttal.

Brit poszter: "Isten keze elpusztítja a kommunizmust"

1970-ben Kábúsz bin Szaíd megpuccsolta saját apját (aki az olajvagyonból gyakorlatilag nem áldozott semmit az országra, miközben összesen 3 iskola működött, az írástudatlanok aránya 95% volt és összesen 6 mérföld burkolt út volt), és ezzel eljött az Újjászületés ("Reneszánsz") Napja.

Az ezt követő eseményekről előző posztunkban volt szó.